“Úgy tűnik, Isten mérnök volt /az 1900-as évekig/, majd Matematikus /1900-1930 között/ és Mágus /1930-1965 között. Jelenleg Isten egy számítógépes mérnök, aki programozza az Univerzum hardverét.”

David Foster: The Intelligent Universe /1975/

Írásunk első része itt olvasható.

A broadcasting (távsugárzásos) kezelés az egyik legújabb és legkevésbé orto­dox kezelési eljárás. A módszert az Egyesült Államokban, a Ruth B. Drown laboratóriumban dolgozták ki.

Radionikus készülék nélkül hatékony kezelést adni egy betegnek… Ehhez min­denképpen az szükséges, hogy az operá­tor tartsa meg a “gyógyító gondolatot” az elméjében szilárdan, a kezelés teljes idő­tartama alatt anélkül, hogy bármilyen másik gondolat merülne fel a fejében.

Készülék használatával a “gyógyító gondolat” stabilizálható tetszőlegesen hosszú időre, pontosan megismételhető egy későbbi időpontban, ha erre szükség van anélkül, hogy a kezelő személy saját energiáját, idejét erre felhasználná.

Tehát radionikus készülék alkalmazá­sakor a “terápiás jel” minősége, inten­zitása és a kezelés időtartama a páciens számára tökéletesen kiszámítható, így biztonságossá tehető és adott esetben megismételhető.

Ugyanakkor egy időben akár több be­teg is kezelhető.

A távsugárzásos kezelésnél több kér­dés is felmerül:

1. Milyen kapcsolat lehet a betegből származó minta és a beteg között? Ho­gyan részesülhet a páciens kezelésben, amikor a kezelés helyszínén csak a min­tája van jelen?
2. Ha feltételezzük, hogy valóban van kapcsolat, akkor hogyan továbbítja a gyógyító jelel a készülék a páciensig? Ugyanis a radionikus készülékek csak információs jeleket állítanak elő és a továbbításhoz szükséges energiát egyálta­lán nem.

Az első kérdés megválaszolásához ar­ra az egyszerű matematikai tényre kell csak gondolni, melynek értelmében egy több dimenziós tárgy egy alsóbb dimen­zióból szemlélve veszít információ-tar­talmából.

Valószínűleg akkor, amikor a beteg a radionikus kezelőhelységben hagyja a mintáját és ö maga eltávozik onnan, ak­kor a két különálló objektum közötti tá­volság csak látszólagos a mi három di­menziós terünkben, magasabb dimenzi­óból vizsgálva a beteg és a mintája ugyanazt a teret foglalja el. A közöttük reálisan létező energo-információs kap­csolat extrasens technikákkal vizsgálha­tó.

A második kérdés megválaszolásához már megvan a kapcsolat a beteg és a mintája között.

A radionikus készülék nem állít elő energiát csak gyógyító jeleket, informá­ciókat.

Ahhoz, hogy az információ fizikai szinten “élővé váljon” mindenképpen energia szükséges. Hiszen egy fizikai hordozó ( egy magnószalag) csak ak­kor tudja az általa hordozott információt (jelen esetben valamilyen zenét) fizikai szinten megnyilvánítani, ha energiára tesz szert (ez jelen példánál maradva elektromos áram, mely működteti a magnetofont).

Vajon honnan származik az az ener­gia, mely hordozza a radionikus gyógyí­tó jeleket?

Az ősi tradíció szerint minden energia előbb-utóbb visszatér saját eredetéhez, forrásához.

Dr. Ruth B. Drown: “Ha egy csepp vért cseppentünk egy itatóspapírra, ak­kor a biológiai képletek destruktúrálódnak, az addig oldott molekulák kristá­lyosodnak, de az atomok szintjén folya­matosan keletkezik energia, mely visszatér forrásához, jelen esetben az élő szervezethez, melyből a vér származik.”

Ebben a megvilágításban a radionikus kezelőkészülék egy “behangoló tábla”, mely a páciens energiáját és információs jellemzőit a kezelés alatt ellenállás, fó­kuszálás és egyéb, később tárgyalandó hatások révén modulálja, így a beteg energia visszafókuszálódik arra a szö­vetre vagy szervre ahonnan származik.

Ilyenformán tulajdonképpen “a beteg saját magát kezeli”.

Az, hogy a kezelés külső, idegen energia bevitele nélkül történik, olyan hatásokat eredményez, melyeket min­denképpen nagy figyelemmel kell kísér­nünk, ha szem előtt óhajtjuk tartani a legalapvetőbb szabályt a betegellátás­ban: “Ne árts!”

1. Minden beteg fáradtságról pa­naszkodik a radionikus kezelés után. Ez érthető, annak tudatában, hogy a kezelés alatt közölt információs minőségek a be­teg saját energetikáját használják fel ah­hoz, hogy fizikai síkon manifesztálódja­nak. Súlyosan legyengült betegek eseté­ben ez a jelenség az állapot romlásához vezethet. Ezért a radionikus kezelést cél­szerű kiegészíteni valamilyen indifferens energia besugárzásával, ilyen módon ez a probléma könnyen kivédhető.
2. Mivel a gyógyító jelek a beteg sa­ját energiájának közvetítésével jutnak vissza a páciensbe, ezért az energo-információs leárnyékoló rendszer, az ún. biológiai ablakok nem ismerik fel ezeket a jeleket idegeneknek, tehát akadályta­lanul juthatnak be az energetikai rend­szerbe. Így egyrészt e jelek hihetetlenül hatékonyak és ez alátámasztja azt a ré­gi bioenergetikai megfigyelést, miszerint a kezelés effektusa gyakran fordítottan arányos az intenzitással), másrészt nagy odafigyelést követel meg a kezelő sze­mélyzettől.

Az információs jellemzőket a radionikában leggyakrabban numerikus értékekkel fejezzük ki, a számokat radionikus mértékeknek (radionical rates) vagy kódoknak nevezzük.

Radionikával történő kezelés esetén két különböző jelrendszert (kódrend­szert) használunk:

1. Gyakrabban használunk olyan jele­ket, melyek a beteg szervek, szervrend­szerek egészséges működését igyekez­nek vissza- állítani. Ezek olyan kódok, melyek az egészséges struktúra illetve az egészséges funkció jeleit hordozzák.

Gyógyító hatásukat úgy fejtik ki, hogy “leszorítják” a kóros jeleket a beteg szervekről és ők maguk veszik át az irá­nyítást.

Tehát  egy magas vérnyomás be­tegség esetében ilyen jeleket közvetí­tünk a kórosan működő szív, artériák, vesék, endocrin rendszer felé. Ha a kezelést megfelelő ideig folytatjuk, ak­kor a beteg szervek állapota fokozatosan az egészséges felé közelit és a beteg meggyógyul.

Ezeket a kódtípusokat nevezhetjük egyenes irányban ható kódoknak, hiszen a szervezet a kapott jeleknek megfelelő irányban reagál.

2. Sugározhatjuk a beteg felé saját betegségének jeleit is.

Abban az esetben, ha olyan betegség kódját közvetítjük a betegnek, mely be­tegségben a páciens nem szenved, úgy nagy valószínűséggel a jeleinkkel “meg­fertőzzük” és a jeleknek megfelelő be­tegséget okozunk neki.

Ebben az esetben a kód egyenes irányban ható kódnak minősül. (Termé­szetesen ez a helyzet megfelelő körülte­kintéssel végzett kezelések esetén csak mint elméleti lehetőség fordulhat elő.)

Ha a beteg konkrét diagnózisának je­leit juttatjuk be a páciensünkbe, akkor kialakul az az érdekes jelenség, melyet nevezhetünk a fordított irányban való hatás jelenségének is. Ugyanis, ha a be­teg saját betegségének jeleit kapja a radionikus kezelések alkalmával, akkor nem hogy súlyosbodik az állapota, de sokkal gyorsabban gyógyul, mintha a kezeléshez csak egyenes irányban ható kódokat használtunk volna fel.

Első hallásra úgy tűnik, hogy az élő szervezet képes válogatni a kapott jelek között, intelligensen használja fel őket részben egyenes, részben fordítón irány­ban a gyógyulási folyamat érdekében…