A családi hierarchia fogantatáskor kezd alakulni körülöttünk. Anya és apa támogatja a születendő gyerekét. Támogatják abban, hogy meg tudja valósítani a sorsát. De gyakran, saját elgondolásaik szerint terveznek, és azért várják a gyermeket, hogy kiszolgálja az életük igényit. Minden gyermek a kollektív tudatból kapja a szellemi feladatát, sokkal magasztosabb az életének a célja. Amikor ráébrednek a szülők, hogy milyen elképzelhetetlenül magas szintű ez a feladat, csak akkor tudják igazán támogatni a megvalósításban. Ha a szülők önzők, és így, a saját elképzeléseik szerint akarják támogatni, nem látva a valódi célt, a gyerek kiszolgáló áldozati hierarchikus szerepet kap a családban.

A gyerek kollektív tudatból kapott sorsát támogató szülőknek jó betölteni a szerepüket, és ez a gyereküknek is jó. Ha rossz érzései vannak a gyereknek, nehéz neki, az a szülőknek is rossz,  ha a gyerek boldog az anya és apa is az.

Ha a gyermek a szülők elképzeléseinek függőségébe kerül, kiszolgáló áldozati szerepe lesz. Ilyenkor a szülő jól érzi magát, de a gyerek rosszul, és fordítva, ha a gyereknek jó érzései vannak, akkor a szülőnek rossz.  Gyakorlatilag, így válik mindenki áldozatává a saját egójának.

Amikor a fogantatás során a szülő és gyerek között konfliktus van, szellemi, lelki szintről az élet célja az anyagi szintre kerül le, így kezdettől ellenállás lesz a viszonyukban. Kisgyerekkorban, kamaszkorban a hormonális rendszer alapvetően erős. A szülő a legelső, aki zavarja a gyerek hormonális vágyainak megvalósulását, gyökeres az ellenállás közöttük. Bosszú ébred a gyerekben, a saját hormonális hullámainak sodrával bünteti a szülőket. A gyerekek 14-15-éves korukban nem akarják megérteni a szüleiket, lázadnak ellenük, lenézik őket. Majd csak 20 évesen kezdenek érdeklődni, mit is gondolnak a világról? És itt is áldozatok születnek, egyik oldalról a szülők válnak áldozattá, mert a gyerek nem teljesíti az ő elképzeléseiket, a másik oldalról a gyerek is áldozattá válik, mert nem teljesíti a saját sorsát. Elindul a családi önpusztulási program, depresszió, öngyilkossági érzések értelmetlennek érzik az életet.

A megoldás abban rejlik, ha elfogadjuk, hogy anya apa és gyerek között csak fizikai szinten van családi, személyiségi kapcsolódás, lelki szinten mindenkinek saját szellemi feladata, programja van. Ezen az úton járva tudunk megbékülni a családdal, és saját életünket éljük. Kilépünk az áldozati érzések útvesztőjéből.

Foglalkoztam egy hölggyel, aki egyik szemére teljesen megvakult, a másik szemén a retina leszakadása kezdődött el. A problémájának lényege az volt, hogy erősen ragaszkodott egyetlen lányához, minden áron azt akarta, hogy a lánya boldog és gazdag legyen, egy szép családban. A lánya abbahagyta az egyetemi tanulmányait, egy drogos fiút választott, aki tétlenül, pénz nélkül élt. A kislány is sodródott vele. Az anya egy komoly üzleti struktúrát épített fel, és azt szerette volna, ha a lánya tovább viszi a vállalkozását. Nagy csalódást okozott a lánya életformája, egész élete kudarcot vallott. Nem akart szembesülni ezzel, nem akart látni. Nagyon erős volt a széthangolódás anya és lánya között. Amikor anya boldog, a lány boldogtalan, amikor a lány boldog anya rosszul érzi magát. Sikerül újra visszaépíteni az érzéseik közötti az összhangot, meggyógyult, és mind két szemére újra jól látott. A kislánya szakított a rossz fiúval, és megtalálta a helyes egészséges tehetséges párját. A lánya folytatta a tanulmányait, és segíteni kezdett a cégben is.

Hétköznapi tetteket, gondolatokat, elképzeléseket mély összefüggések szövik át a családunkban.

Kép: Pieter Bruegel /1525-1569/ The Elder